Pályázott és nyert – így kezdődött Viasz Margit közel másfél évtizedes igazgatóhelyettesi pályafutása a Cseppkőben, 1993 augusztusában. Bentlakásos iskolában dolgozott ezt megelőzően, sok tapasztalattal a háta mögött indult a többfordulós pályázaton. Nem a friss diplomások lelkesedése, hanem a felkészült szakember tudatos, körültekintő választása, megfontolt döntése vezérelte ebbe az otthonba. A bírálat során gyakorlati ismeretei mellett képzettsége is sokat nyomott a latban: diplomáját az ELTE pedagógia, történelem, majd szociológiai szakán szerezte.

- Populás igazgató úr általános helyettese lettem, s az élet, a légkör, amit munkatársként hamarosan megtapasztaltam, épp olyan jó volt, mint amilyen az igazgató és az intézet híre. Nevezetesen: sok mindent kipróbáló, kezdeményező, messzemenően gyermekbarát, jellemzően családias jellegű otthon volt a Cseppkő.
A családiasság volt az intézmény legfőbb jellemzője és erénye, ami itt töltött éveim során tovább erősödött, s ehhez én is hozzájárulhattam. Az összes gyereket érintő közös megmozdulások, programok szervezését, a mindennapos szokások „levezénylését” egyre inkább a kis közösségek, a csoportok vették át. Például megszüntettük a nagy közös étkezéseket a központi ebédlőben, a kollektív színházlátogatásokat – hiszen sokkal oldottabb, barátságosabb légkör adódott mindezekhez az otthonok, a csoportok kereteiben, ezek nagycsaládos jellegének köszönhetően.

Ehhez persze először a feltételeket kellett megteremtenünk, lépésről lépésre. Háztartási eszközökkel, gépekkel láttuk el az otthonok mindegyikét, hogy a nevelők ténylegesen megtaníthassák a gyerekeket a mindennapok során adódó feladatok megoldására. Például hogyan mossanak, hogyan tartsák rendben a saját holmijukat, mire szolgálnak a konyhai és más háztartási gépek, hogyan használják ezeket. Hogy a sütés-főzés sokkal több az evésnél – konyhai varázslat, közös program, élvezet, hogy a vendéglátásnak miként adják meg a módját. Ügyeltünk rá, hogy a csoportokban mindig legyen valamilyen ennivaló, hogyha megéhezik valaki, egy szendviccsel, gyümölccsel kiegészíthesse az ebédet, vacsorát – éhen soha ne maradjon senki.

Akkoriban kezdődött a pályázati rendszer; kerestem, figyeltem a kiírásokat, felmértem a lehetőségeket, tájékoztatókra jártam és az összegyűjtött információkat megosztottam a kollégákkal, hogy eldönthessék, melyeken indulnak? Számunkra főképp a szabadidős lehetőségek voltak érdekesek, a csoportok önálló programtervezését könnyítették meg. Az étkezési költség és a zsebpénz garantált volt házon belül, a pályázati támogatások rengeteg ötlet megvalósításához teremtettek pluszkeretet. Sokfelé jártak a gyerekeink, a táborokból 1-2 napos kirándulásokat is tettek, bebarangolták a vidékeket. Ahol közel volt az országhatár, átvittük őket a magyarlakta területekre – így nyílt ki előttük a világ, a gondosan összeállított útitervek a történelem, a történelmi Magyarország megismerésére is kiváló alkalmat nyújtottak. Fontos volt, adtunk rá, hogy ne csak térkép legyen a táj…

Részletesen kidolgozott, pontos programok készültek, a kollégák a tervezés idején új kapcsolatok sorát építettek ki. A helyiektől rengeteg ötletet, segítséget kaptak, ennek köszönhetően jutottak el a gyerekeink számtalan nevezetes helyre, például a Vereckei szoroshoz. Kezdeményező, ötletgazdag kollégáim voltak, akik bevonták a gyerekeket is a tervezésbe-szervezésbe. Megmutatták, hogyan kell gazdálkodni a pénzzel, mire futja a lehetőségekből, s ha nem merítik ki a keretet, jó előre kitalálhatják, mire fordítsák majd a tartalékot? Rendszerint még egy kis együttlétre szavaztak a csoportok, s ha ehhez kiegészítés kellett, az intézet vezetőségére mindig lehetett számítani. Öröm volt látni a sok megvalósított, élményt adó ötletet. A pályázatok összefogása, a programok egyeztetése, koordinálása terén úgy érzem, sokat sikerült tennem.

„Az ördög a részletekben lakik” – mondják, s ez így is van. Mi a Cseppkőben „csak” azt biztosítottuk a gyerekeinknek, ami minden normális családtól elvárható a saját gyerek esetében. Például hogy legyen saját ágya, tiszta ruhája, járjon iskolába, legyen meleg otthona, ennivalója, érezze magát biztonságban s hogy tudja azt is, hogy szeretik, hogy tartozik valahová. Nagy hiányosságokat kellett pótolnunk majd’ minden gyerek esetében. Nálunk szocializálódott a többségük, itt alakult ki bennük a szokásrend, a napi rutin: felkel, rendbe teszi az ágyát, reggelizik, suliba megy, leckét ír, elrakja a ruháját, játékait, elmosogatja a poharát, időben aludni megy – és így tovább. Szeretettel, ugyanakkor következetes elvárásokkal neveltük a gyerekeinket, lógni nem engedtük őket. Mindent megtettünk azért, hogy élményekkel teli gyermekkoruk legyen, olyan ingerek érjék őket, amelyek beépülnek a személyiségükbe. Lássák, tapasztalják meg, hogyan lehet és hogyan kell élniük, tudjanak viselkedni, tudatában legyenek, hogy más is van a világon, képesek legyenek különbséget tenni és dönteni, ők hogyan akarnak élni. Rengeteg apró dologban lehetett, lehet és kell a gyereket segíteni.

Az évek során szépen bővültek a lehetőségeink, a megvalósult ötletek legsikeresebbjeiből születtek a hagyományok. Ilyen volt például az „Első nap az iskolában” köszöntés: német minta alapján a hazatérő elsős kisdiákokat nagy tölcsérbe töltött apró ajándékokkal leptük meg az igazgatói irodában, megható volt látni az örömüket. Hagyomány lett a szeptemberi szüretből is, nagy lelkesedés övezte a szőlődarálást, a mustkészítést, a konyhások finom szüreti ételekkel koronázták meg a programot. Adventkor kézműveseket hívtunk a Cseppkőbe, tőlük tanultak ajándékot készíteni a gyerekek, sőt azok a szülők is, akiket be tudtunk vonni a készülődésbe. A Mikulás-nap, a karácsony a csoportok meghitt bensőséges ünnepe volt, egyéni elképzeléseik szerint tartották meg.
A farsangi mulatságok élményszámba mentek, a tematikus programokkal mindig beloptuk a történelmet a rendezvényekbe – egy-egy kort felelevenítő műsorral, jelmezekkel, játékokkal, ételsorokkal, terítékkel és teremdíszítéssel készültek gyerekeink a vidám eseményre. Az egymással versengő csoportok tájjellegű menüket főztek, a bírálatba a külcsín, a terítés is beleszámított. Minden játékban benne volt Rozsnyai Aladárné Zsuzsa – az ő birodalma volt a konyha, köszönettel gondolok rá ma is fáradhatatlan segítségéért. Mindannyian szerettük és élveztük a bulit, kimeríthetetlen volt az ötlettár.
A húsvéti szokásokat is autentikus szakemberektől tanulhatták el a gyerekeink, kézművesek mutatták meg például a játékkészítés fortélyait. A piros betűs napokhoz illő, hagyományos recepteket is megosztották velünk, ezek alapján, közösen sütötték-főzték a csoportok az ünnepi menüt.

A munkámban volt egy sor rutinfeladat, ezekhez ötleteket meríthettem a külföldi szakmai utak során. A kollégákkal együtt munkaidőn túl is jól éreztük magunkat, többször kirándultunk az intézmény támogatásával vagy saját pénzünkből az országon belül és külföldön is.
Számomra mindig fontos volt a korrekt, kollegiális viszony a munkatársakkal, a Cseppkőben ez természetes volt, a kohéziós erő hibátlanul működött a felnőttek között. Igazgatóhelyettesi megbízatásom határozott időre szólt, emellett nevelőtanárként is számítottak rám. Ha kellett, vállaltam hétvégi ügyeleteket, éjszakai szolgálatot a csoportoknál, ott segítettem, ahol éppen szükség volt rá, például vacsoraosztásnál, beteg gyerekek felügyeleténél. Mozgalmas, eredményekben és eseményekben gazdag éveket töltöttem 2007 Szilveszteréig a cseppkős gyerekek és kollégák között – szívesen gondolok vissza ezekre az időkre!