Visszaemlékező: Mokosényiné Bognár Gabriella 

Gabikából árad a szó, ha a munkájáról kérdezik. Egyik történetet fűzi a másikhoz, a sor végtelen, az eseményeket megörökítő, vaskos albumokba rendezett fotóknak se szeri, se száma – ez aztán a bőség zavara!

Harminc-negyven év egy helyen talán hihetetlen egy mai fiatal munkavállaló szemszögéből nézve, de a Cseppkő kötelékében dolgozóknál nem kirívó eset. Tanári, nevelői pályán nehéz boldogulni, sikereket elérni gyermekszeretet, empátia, segítőkészség, szaktudás, elkötelezettség, kitartás nélkül, ám egy gyermekotthonban, ahogy a Cseppkőben is, mindezekből többre van szükség az átlagosnál.

Mokosényiné Bognár Gabriella a tanítóképzőben felvette a nevelőotthoni nevelés szakot is, módszeresen látogatta az ország gyermekotthonait, az elmélet mellé gyakorlati tapasztalatokat is gyűjtött, a gyermekvédelem egyre inkább a szívügye lett. Egy hónapos szakmai gyakorlatra érkezett a Cseppkőbe, bemutatókat tartott, foglalkozásokat vezetett, itt írta a szakdolgozatát is. A nevelők, óvónők partnerként kezelték, első perctől kezdve nagyon jól érezte magát, s amikor az államvizsga után állásajánlattal fogadták, boldogan elvállalta: 1976. augusztus 23-ától a cseppkős csapat tagja.

Az óvodában kezdett dolgozni – az első, felejthetetlen napon a gyerekek alaposan feladták számára a leckét.

- A nagy diófa alatt, egyforma suszterköténykében húsz, 3-4 év közötti apróság üldögélt egy pokrócon, akik húsz felé szaladtak, amikor megszólítottam őket. Ki tudja, meddig futkostam volna utánuk, ha nem siet a segítségemre Eszter néni, a gyermekfelügyelő, aki egy pillanat alatt összeterelte a kis lurkókat. A csoport együtt, egy napon érkezett hozzánk a Kmety utcai Csecsemőotthonból, nekik is, nekem is újdonság volt még a Cseppkő.

 Az első napok-hetek igencsak próbára tettek, a kezdeti nehézségeket máig megemlegetem. Váltótársat csak a második évben kaptam, addig kizárólag Eszter néni segítségére számíthattam. Elképzelhető, mennyit ugráltam a kicsik körül – a gyerekek egyszerre lettek éhesek, álmosak, mind egyszerre kiabálta, hogy pisilni kell, egy időben fürödtek, ébredtek és aludtak el; a nap végére alig maradt erőm. A sok együttlétnek ugyanakkor nagy előnye volt, hogy kölcsönösen igen erős érzelmi szálakkal kötődtünk egymáshoz. Az első csoportomba tartozó gyerekek életét az óvodától a garzonházba költözésükig követtem, a szemem előtt nőttek fel, néhányukkal máig tartom a kapcsolatot.

A Cseppkő jó otthonnak számított mindig, az igazgatók szívügyüknek tekintették az intézmény sorsát. Teret adtak a kezdeményezéseinknek, engedték, hogy megvalósítsuk az ötleteinket, hogy lazítsunk a kötöttségeken. Megszüntettük például a kötelező egyenruha-viseletet, barátságosabbá tettük az otthonokat, színesre festettük a kisszékeket, kockákat, új, a mi elképzeléseink, igényeink szerint készített ágyakkal, bútorokkal rendeztük be a szobákat, átalakítottuk a konyhát, átrendeztük a helyiségeket, így kapott nappali jelleget a nagy közös szobánk, óvodás sarokkal – és sorolhatnám hosszasan.

A gyerekek úgy szívták magukba a szavainkat, mint a szivacs – amit tudtak, mind tőlünk tanulták. Mindent megmutattunk-megtanítottunk nekik, amit a családban kellett volna elsajátítaniuk – a szép beszédet, a helyes viselkedést, tisztálkodást, az evőeszközök használatát, az asztal megterítését, azt is, hogyan vigyázzanak a ruháikra, játékaikra, a rendre, hogy csak néhány alapvető dolgot említsek. Nagyon fontos volt, hogy ne féljenek senkitől és semmitől, teljes bizalommal legyenek irántunk, hogy biztonságban tudják magukat. Érezték, hogy tűzbe megyünk értük; őszinteség és szeretet volt – ahogyan ma is – a kapcsolatunk alfája és ómegája.

A B3 31 évig tartozott hozzám, az én házam volt! Amikor beléptem az ajtaján úgy éreztem: egyik lakásomból megérkeztem a másikba. Minden feltétel – bútor, eszköz, felszerelés – adott volt ahhoz, hogy barátságos, meleg hangulatú, igazi otthona legyen a gyerekeknek. Fontos volt, hogy mindenünk meglegyen, beleértve az állati kedvenceket is, teknős, papagáj, nyuszi, halak, tengerimalac tartozott a gyerektársasághoz.

Számtalan közös élményben volt részünk – az otthon falai között és ezeken kívül, országhatáron innen és túl szerveztük a közös programokat. Valami érdekes, emlékezetes esemény mindig történt velünk, bárhol is voltunk.

Házon belül, az ünnepségek sorában legkedvesebbek a közös karácsonyok voltak. Ráhangolódtunk az ünnepre, komoly, hagyomány szerinti ünnepet tartottunk, ahogyan a családokban szokás. Ajándékokat készítettünk egymásnak nagy titokban, szépen becsomagoltuk mindegyiket, sütöttünk, főztünk, karácsonyfát díszítettünk.

Csinosan felöltöztünk ünneplőbe, így vártuk a gyertyagyújtást. Két ünnepséget is tartottunk, a meghitt hangulatú csoportkarácsony volt az első, amelyiken mindannyian részt vettünk. Mi, felnőttek a gyerekekkel maradtunk éjszakára is – hajnalig beszélgettünk. Másnap azokkal a gyerekekkel, akik nem tudtak hazamenni és a Cseppkőben maradtak, a feldíszített ebédlőben a karácsonyi hangulathoz illően megterített asztalokat körül ülve, énekelve, együtt éltük át másodszor is az ünnep boldogságát. Békés, maradandó élményt nyújtó, a későbbi életükre példát mutató karácsonyokra emlékezhetünk…

Soha nem mulasztottuk el felköszönteni a születésnapos gyerekeket, az ajándék, a hagyományos joghurttorta minden csemetének kijárt.

Rengeteg édes dolog történ velünk a nyaralások, táborozások idején is. Évente 3 táborba vittük el a gyerekeket, de ezek inkább portyázások voltak, mintsem egy helyben töltött vakációk. Mindenütt bejártuk a környéket, nevezetes helyeket – múzeumot, várat, kolostort – kerestünk fel, sokszor bizony kalandosra sikeredett túrák során. Mónosbélen például egy kápolnát és egy katona sírját keresve, libasorban meneteltünk az erdőn át, mígnem egy tisztásra érkeztünk. Az ott dolgozó földmérők legnagyobb meglepetésére bukkantunk elő a vaddisznóban gazdag erdőből, ők vittek el minket Barkasukkal utunk céljához, a világ végére.

Bélapátfalván is a helyiek siettek a segítségünkre, a hosszú gyalogtúrát munkásszállító buszt lestoppolva sikerült lerövidítenünk. Felvittek minket a Bélkő tetejére, megnéztük az apátságot is és a kocsmában megszervezett ingyen „fuvarnak” köszönhetően platós teherautón utazhattunk vissza a szálláshelyünkre.

Amikor az egri gyermekvárosban laktunk, helyben találtuk meg a különlegességet: a hatalmas kert fái roskadoztak az érett gyümölcsök alatt, barackot szüreteltünk, ott helyben lekvárnak megfőztük és az esti nagy palacsintasütéses vacsorán tisztes mennyiséget elfogyasztottunk belőle. Másik este tábortűz mellett, mesélés közepette szalonnát sütöttünk, lefekvés előtt meg a folyosóra tévedt denevéreket kergettük.

Máskor egy nagy és hideg vadászházban éjszakáztunk. Begyújtottunk a cserépkályhába és a pattogó tűz fényével bevilágított szobában, a dunyhák alatt kuporgó gyerekeknek mondtunk meséket késő éjszakáig. Új keletű szokásunk, hogy Zebegényben meglátogatjuk a kedves Teri nénit és az általa szervezett tök fesztivált. Hagyományosnak mondhatjuk már, hogy karácsonyra finom hurka-kolbász kóstolóval örvendeztet meg bennünket.

Olaszországban, Velencében éjfélkor vaporettóztunk, utána meg fagyiztunk – sem álmos, sem nyűgös nem volt egyik gyerekünk sem, a boldogság felülkerekedett a fáradtságon, álmosságon. Nagyon jó dolgunk volt a szállodában, Populás igazgató úr még tortás meglepetéspartit is rendezett az ünnepnaposoknak. Valamennyi zsebpénzt is kaptunk, hogy ez se hiányozzon az apró örömök sorából.

Egy németországi nyaraláson viszont mi szereztünk nagy örömöt és meglepetést az igazgató úrnak – ahányan voltunk, odalopakodtunk az ablaka alá és szerenádot adtunk neki. Populás igazgató úr kivételes egyéniség volt, harcolt a gyerekekért, szemlélete és tettei révén messze megelőzte a korát. Nagyon szerettük őt, amikor meghalt, megrendülten siratta a Cseppkő apraja-nagyja.

31 év alatt, amíg a B3 csoporttal voltam, rengeteget fejlődött, szépült és gazdagodott az otthonunk. Sokat segítettek – különféle adományokkal, balatoni nyaralásokkal – a patrónusaink, főképp az Óbudai Gázgyár és a Magyar Selyemipari Vállalat. Egy budapesti taxisbrigád kirándulásokra vitt bennünket, a margitszigeti Thermál Hotel Kamilla presszójának dolgozói legóval lepték meg a gyerekeinket, ami akkoriban még ritkaságnak számított. Pályázatokat írtam, sokszor nyertünk is, az egyiknek köszönhetően például gyümölcsfákkal, virágokkal, konyhakerti növényekkel ültettük be a ház környezetét, más alkalmakkor bútorokat, sporteszközöket vehettünk a pályázati pénzből.

Az évek során szép, nagy könyvtárt gyűjtöttünk, tele nívós mesekönyvekkel – ezek nélkül elképzelni sem tudtuk az életünket. Büszke vagyok rá, hogy meseszeretetre, olvasásra szoktattam a gyerekeket. Számtalan fotót készítettem az eseményekről, albumok sokaságát állítottam össze és rengeteg képet ajándékoztam a gyerekeknek is.

Pályám kezdetén pezsgő életű otthonba csöppentem; akkor még nem tudtam, hogy csak az iskolát fejeztem be, a stúdiumot soha – egész életemet végigtanultam. Szerencsémre kitűnő mestereim voltak, köztük Váczi igazgató úr és Tomajága Edit vezető óvónő. Palotás Gábor és Kovács Emőke, a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola jeles előadói, kérésemre még a Cseppkőbe is eljöttek továbbképzést tartani arról, hogy az óvónők a beszédfejlesztés terén mi mindent tehetnek a gyermekekért.

Hosszan sorolhatnám, milyen tanulmányokat folytattam az évek során, de nem leltárt készítünk. Úgy éreztem s érzem ma is, hogy ezek nélkülözhetetlenek, mindegyik szükséges a gyerekek fejlesztése érdekében. Ilyenek a pszichopedagógia, a logopédia terén szerzett ismereteim, a családi nevelés pedagógiája, amiből a negyedik diplomámat szereztem. Letettem a szociális szakvizsgát is és gyámképzésen vettem részt, továbbá gyermekvédelmi és büntetőjogi alapismereteket is gyűjtöttem.

A folytonos tanulás szellemileg frissen tartja az embert, fontos, hogy agyilag rendben legyünk, hogy folyamatosan haladjunk a korral. Kell az örökös tréning, az egészséges stressz és az is roppant fontos, hogy a család támogatva álljon a hátunk mögött. A fiam ebbe a pörgésbe született bele, bejáratos volt a Cseppkőbe, szerette az itteni életet, az intézeti gyerekeimet és ők is a fiamat. Saját költségre ő is, és más nevelők gyerekei is jöttek velünk táborozni, kirándulni, összefonódott az otthoni és a gyerekotthoni életünk.

A gyerek jó orvosság, karbantart. Bármi nehézségem, bánatom volt, közöttük mindig békét találtam és ez így van ma is. Visszatekintve a mögöttem álló évtizedekre, soha nem volt kétségem, hogy pályakezdőként jól választottam. Nem bántam meg, hogy ezek között a gyerekek közt töltöttem az életem.