Kiss Sándorral öröm beszélgetni. Kedves, vidám, optimista fiatalember, két lábbal a földön álló, boldog családapa. Pedig kisgyermekként nem volt a sors kegyeltje. Csecsemőotthonból érkezett a Cseppkőbe, ahol otthonra talált, ahol szeretettel, odafigyeléssel felnevelték, s ahonnan két évtized múltán felnőttként, házas emberként távozott. Nem egy valaki a cseppkős gyerekek közül, hanem ő „A” Kiss Sanyi, akit mosolyogva emlegetnek nevelői ma is, pedig jó ideje már, hogy saját lábára állva éli az életét.

- Emlékszik valamire a csecsemőotthonos időkből?

- Semmire sem, emlékeim csak a Cseppkőhöz kötnek, ahol hároméves koromtól nevelkedtem. Óriási párnacsaták, vég nélküli játékok, nagy mesélések, vidám farsangi bulik, meghitt karácsonyok, gyertyás tortával ünnepelt szülinapok, ajándékok, kirándulások emlékét – vagyis számtalan szép, maradandó élményt őriz az emlékezetem. Túlzás nélkül mondhatom, hogy el voltunk kényeztetve, házon belül és házon kívül egyaránt. Intézeten kívüliek is felkarolták az ügyünket, jó patrónusaink voltak, sokat köszönhettünk nekik. Nagyon sok jóban volt részem, ahogy a többi gyerkőcnek is, dédelgettek, szeretgettek, az egyik kedves nevelő, Emőke néni örökbe is akart fogadni. Amikor hétvégéken, ünnepeken másokat hazavittek a szüleik, engem Emőke néni vitt el, értem ugyanis nem jött senki. Tudom, ezt ma már nem engednék meg, de kis gyerekként ez nekem hatalmas öröm volt.

- Bizonyára szelíd, csendes kisfiú volt…

- Nem mondhatnám, mindig nagy volt a szám, kiálltam magamért, ezért aztán sohasem bántottak a többiek, még a nagyobbak sem. Tévedés ne essék: én sem bántottam senkit és szemtelen sem voltam, csak éppen nem hagytam magam.

- Az első két osztályt a Cseppkőben végezte a korosztálya, ezt követően külső iskolában tanultak tovább. A „kinti világban” sem bántották? Nem bélyegezték meg Önöket, hogy intézeti gyerekek?

- Dehogynem, a gyerekközösség tud gonosz is lenni. A Cseppkő környékén jómódú családok laktak, a gyerekeik a mi nem túl szerencsés egyenruhánk láttán pontosan tudták, kik vagyunk, honnan jöttünk és tény, hogy eléggé lenézték az állami gondozott iskolatársakat. Sohasem voltam kitűnő tanuló, de fél gőzzel is mindig elértem az erős közepes szintet. Könnyen lehetett volna jobb is, ha kicsivel több szorgalom szorul belém. A tanároknak nem okoztam gondot, szerettek és sem velem, sem mással szemben nem tűrték el az igazságtalanságot az osztályban, gyorsan helyre tették a barátságtalanul viselkedőket. A nagy szám és talpraesettségem ellenére hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt rám hatással a megkülönböztetés – de túléltem! A nevelők, a tanárok és a kedves osztálytársak szeretete bőven kárpótolt a szurkálódásokért. Három osztálytársammal általános iskolában kötöttünk barátságot, mindennapos kapcsolatban vagyunk ma is; ez azért jelent valamit!

- A cseppkős nevelők, felnőttek mindegyikéről szép emlékeket őriz?

- Nem mindenkiről. Egy valakit nagyon nem szerettünk, ő másképp viselkedett a gyerekekkel, mint a többiek. Szerencsénkre ezt az intézet vezetői is hamar észrevették és rövid időn belül elküldték. De Emőke néni, Gabi néni, Rózsika néni nagyon aranyos volt, Populás igazgató úrról nem is beszélve! Szerencsénk volt, sok szeretetet kaptunk a Cseppkőben, szerintem ki is érdemeltük – emlékeim szerint szófogadó, szerethető gyerkőcök voltunk mindannyian.

- Populás igazgató úrra szeretettel emlékeznek vissza a kollégái, s ahogy hallom, a gyerekekre is nagy benyomást tett.

- Nagyon szerettük őt! A Populás-idők pozitív változásokat hoztak az életünkben, nekem személy szerint is van miért hálásnak lennem az igazgató úrnak. Házi videostúdiót hozhattunk létre, ezzel olyan fórumot teremtett a cseppkős gyerekek számára, ami aktivitásra, versengésre, közös programokra serkentette őket. Én pedig, mint klubvezető, lehetőséget kaptam arra, hogy a videózás, a stúdiómunka technikai és szórakoztató oldalába is beleássam magam, jószerével segítség nélkül megtanuljam e mesterség csínját-bínját.

- Mesélne erről egy kicsit bővebben is?

- Szívesen, hiszen mindenkinek nagy öröme volt benne, magamat is beleértve. Tehát házi videostúdiója és kábelhálózata volt a Cseppkőnek, saját műsorokat készítettünk, ezeket hetente kétszer, kedden és csütörtökön délután sugároztuk, „Otthonrádió” címmel. Mindent, ami a videotechnikából kihozható volt, megcsináltunk. Pontosabban megcsináltak a gyerekek, merthogy én csak irányítottam, tanítottam őket. Élő volt az adások zöme, műveltségi vetélkedők, barkochba, riportok, cseppkős hírek váltogatták egymást a műsorban. Élveztük mindannyian – akik csinálták, akik szerepeltek benne, akik hallgatták és persze én is.

- Említette, hogy sok eseményt „végigkamerázott”.

- Igazgató úr olyannyira felkarolta ezt a kommunikációs műfajt, hogy számtalan helyre magával vitt, dokumentátornak. Cseppkősként 16-17 éves koromban olyan külföldi utakra jutottam el, amilyenekre azóta sem. VHS-szalagon örökítettem meg többek közt olaszországi és spanyolországi útjainkat, még a cannes-i filmfesztiválról is forgattam, szerencsénkre éppen akkor utaztunk át a városon, amikor ez a nevezetes esemény zajlott.

Populás igazgató úrtól a cseppkős évek után, felnőttként is kaptam lehetőséget a videózásra: alkalmazottként megbízott a stúdió vezetésével, az események dokumentálásával. Így további három éven át tartozhattam még az otthonhoz.

- Térjünk vissza néhány mondat erejéig az iskolás évekre – hol és mit tanult?

- A Törökvész úti, majd a Pitypang utcai általános iskolák után én is szembesültem a kérdéssel: mi leszek, ha nagy leszek? Nem tudtam rá a választ, a nevelőim a szakmunkásképző felé terelgettek, szakács lettem, de túl nagy lelkesedés nem fűzött ehhez a mesterséghez. Egy nagy szállodában voltam tanuló, elméletileg, mert a tanításommal senki nem foglalkozott. Segédmunkákat osztottak rám, a közösség szigorú hierarchia szerint működött, ráadásul az italt sem vetették meg – szóval nagyon nem tetszett a hely. Hogy mégis kitanultam a mesterséget, azt annak köszönhetem, hogy átkerültem a Barátság étterembe, ahol az egyik kedves szakács a szárnyai alá vett és minden szakmai ismeretre megtanított. Aztán a Park szállodában kaptam munkát, egyidejűleg elvégeztem a szakközépiskolát és sikeres érettségi vizsgát tettem. Majd egy pékségben 1-2 pénzkereséssel töltött év következett: rengeteget dolgoztunk, hajnalban kezdtünk, későn végeztünk, de tény, hogy szép fizetést kaptunk érte. Ebből már félre is tudtam tenni. Ezek az évek a katonasággal zárultak, utána egy újabb korszak következett.

- Ezek bizonyára már a garzonos évek voltak.

- Igen – időközben felépült a Garzonház, s én egyike lehettem azoknak, akik beköltözhettek az egyik lakásba. A garzonos időkre esik a házasságkötésem is – a feleségem, Veronika szintén a Cseppkőben nevelkedett, a gyermekbarátságból végül házasság lett, 1997-ben. Két kislányunk van, Bíborka 2004-ben született, Boróka 2011-ben. 

- Kaptak valamilyen támogatást a cseppkős évek után? Az otthonteremtésre gondolok.

- Nekünk a garzonos elhelyezés jelentette a segítséget. Életkezdési segélyt az 1991-ben bekövetkezett változás miatt nem kaphattunk, ezért saját erőből kellett megoldanunk a lakásügyeinket. Albérlettel kezdtük, ezt a költségek csökkentése érdekében feleségem egyik barátnőjével közösen béreltük. Hamarosan hitelt vettünk fel, ezzel, valamint a félretett pénzünkkel és az úgynevezett szoc. pol. támogatással lakást vettünk Budakalászon – lényegében segítség nélkül tudtunk a saját lábunkra állni.

Van egy kedves hölgy, akihez az évek során egyre erősödő baráti szálakkal kötődünk. Ő ajánlott kölcsönt nekünk, amikor a gyerekek miatt kinőtt régi lakásunk helyett nagyobbra volt szükségünk. Az ő segítségével és devizahitellel sikerült megvennünk a mostani, nagyobb lakásunkat Pomázon.

Később, amikor sokakhoz hasonlóan mi is elúsztunk a devizahitelünkkel, egy barátom húzott ki a csávából: felhívott a végtörlesztés idején, hogy kölcsönt adna nekem. Nem én kértem, ő keresett meg! Kereken 8 millió forinttal segített ki, kamatmentesen! Ilyenek az én barátaim, számíthatunk egymásra minden tekintetben – szerencsés ember vagyok!

- Hitelt, kölcsönt csak akkor mer felvenni a józanul gondolkodó ember, ha van munkája. A katonaság után sikerült munkahelyet találnia?

- Mindig volt munkám, olykor túl sokat és nagyon keményen dolgoztam, például a pékségben; a munkanélküliséget szerencsére nem ismerem. Katonaság után a Westend egyik elektronikai márkaboltjában helyezkedtem el, sajnos idővel ez az üzlet – és vele a mi fizetésünk is – erősen megsínylette két nagy konkurens cég versengését, áraik túlzott leszorítása miatt. Akkor jöttem át az egyik nagy budapesti energiaszolgáltató céghez, kezdetben az ügyfélszolgálati részleg irodavezetője voltam, jelenleg a koordinációs iroda munkatársa vagyok.

- A szakközépiskolai érettségi elég volt a pozíció betöltéséhez?

- Ennél már többet tudok felmutatni. Továbbtanultam, amiben a munkahelyi elvárás mellett oroszlánrésze volt a feleségemnek is, aki nagyon szorgalmas asszony. Hajtotta a becsvágy, hogy a középfoknál képzettebb legyen, hogy a gyerekek mellett maradó kis szabadidejével jól sáfárkodjon. Amikor gyesen volt, beiratkozott a Szent István Egyetem négyéves HR-közgazdász szakára, ahol 2010-ben diplomázott. Ő motivált engem, hogy kövessem a példáját – mi mást tehettem, én is megszereztem ugyanitt a diplomámat.

- A vállalat sporttelepén beszélgetünk, gyakran megfordul itt vagy ez egy kivételes alkalom?

- Hetente kétszer találkozom a pályán a sporttársaimmal, kemény teniszcsatákat vívunk jó néhány éve.

- Hol és mikor tanult meg teniszezni?

- Egyszer megkérdezték a kollégák, hogy állok a tenisszel? Mondtam sehogy, de ez nem volt akadály, lecsábítottak a sporttelepre, megtanítottak a játékra és a tenisz, ez a szép sport az életem része lett. Olyannyira, hogy 6 éve megválasztottak a tenisz szakosztály vezetőjének is, eggyel több okom van, hogy itt legyek, hogy együtt üssük a labdát a fiúkkal szabadidőnkben.

- Család, munka, sport – sok mindenre jut ideje…

- Össze lehet egyeztetni mindet. Olvasni is szeretek, erre a cseppkős években szoktattak rá, azóta is kedves időtöltésem. Gyermekkori hobbimtól, a videózástól sem szakadtam el. Bár a technika rengeteget változott az évek során, nem maradtam le semmiről, mindig rajta tartottam a szemem az újdonságokon. Hívnak esküvőkre videózni, örömmel megyek is. A legemlékezetesebb mind közül az, amikor a házasság addigra véget is ért, mire elkészültem a készre vágott filmmel. Pedig néhány nap volt csupán az utómunka.

Én ennél sokkal szerencsésebb vagyok, a mi házasságunk kibírta az eddigi megpróbáltatásokat. Ezekhez hozzászoktunk már gyermekkorunkban, megtanultuk, hogyan jussunk túl a nehézségeken, hogy túl kell jutnunk rajtuk!

- Minden jót, további sikereket kívánok a jövőben is! Köszönöm a beszélgetést!

Lejegyezte: Zsitva Katalin